Gyülekezetünk legfontosabb munkája az, hogy Istent kereső légkört alakítson ki.

Krisztussal való járásom úgy kezdődött, hogy elmondtam egy egyszerű imát egy baseballpályán. Első gyülekezeti élményeim pedig egy imaórához kötődtek.

Brooklyni gyerekként, aki semmit sem tudott az Úrról vagy az Ő népéről, segítségül hívtam Istent egy meccs elején a gimi utolsó évében. Nem tudtam, hogyan kell imádkozni, de azt tudtam, hogy profi csapatok megfigyelői is jelen vannak, hogy nézzék a játékomat.

Ezért idegesen azt suttogtam: „Uram, ha valóságos vagy, kérlek, segíts meg ma! Egész idáig ezért a pillanatért éltem!”

Azonnal megéreztem Isten közelségét úgy, ahogy nem is tartottam lehetségesnek. Ott helyben befogadtam Krisztust, és kijelentettem magamban: „Jézus valóságos.”

Ez a találkozás őszinte keresésre indított, hogy valahol még többet tapasztaljak meg Istenből. Nem tudhattam, hogy szinte egész addigi életemben néhány utcányira laktam a Brooklyn Tabernacle gyülekezettől. Valaki azt javasolta, menjek el oda, és az imaóra teljesen lenyűgözött; elém tárta az Istenért élt élet olyan típusát, amelyről addig azt sem tudtam, hogy létezik.

Tisztaságot és őszinteséget találtam, amelyre olyan kétségbeesetten vágytam. Maradandó nyomot hagyott bennem, hogy azt láttam: az emberek felvállalják éhségüket és sebezhetőségüket Isten jelenlétében. Azt hiszem, mondhatjuk úgy is, hogy átéltem, amit az 1Korinthus 14,25 mond: „Isten valóban közöttetek van!”

Ennél is bámulatosabbnak találtam, hogy amit én a közös imaórán átéltem, az emberek azt külön-külön is megtapasztalták a gyülekezeti alkalmakon kívül. Istent keresték, és az Úr jelenléte leszállt, hogy hatalma által vigaszt, bátorítást nyújtson és válaszoljon.

Ma is hálás vagyok Istennek azért, hogy a legelső gyülekezet, ahova betettem a lábamat, olyan gyülekezet volt, ahol valóban imádkoztak az emberek. Ha nem lett volna olyan igazi, hiteles megtapasztalásom, talán lemondtam volna az Úrról.

Végső soron az életem és szolgálatom alakulását a Jézussal való járásom első napjainak köszönhetem. Már több mint 25 éve szolgálok vezető pásztorként Chicagóban, de minden eddiginél mélyebb meggyőződés alakult ki bennem arra nézve, milyen fontos imádkozó légkört kialakítani, ahova az emberek beléphetnek.

Az imádkozó légkör jelenvalóvá teszi és megmozdítja Isten országát. Isten lehetőségei mindenütt ott vannak, kegyelme pedig meggyőző erővé válik az emberek számára.

Utat mutatni

Egy pásztor számára az egyik legfőbb feladat az, hogy Istent kereső légkört hozzon létre. Isten hangsúlyosan és világosan beszél arról, mit szeretne, amikor összegyűlünk: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára” (Márk 11,17). Ez nem olyan titokzatos dolog, amilyennek egyesek beállítják, de nem is könnyű, mivel az ördög gyűlöli. Az ellenség semmit sem ellenez annyira, mint azt, ha Isten népe imádkozik, mert tudja, hogy nincs semmi, ami ennél veszélyesebb lenne.

Mindez a vezetőkkel kezdődik. Én a gyülekezetem vezetőitől tanultam meg imádkozni, és a Királyságban maradandó elv, hogy a pásztorok szellemi értékrendje és szokásai formálják az embereket. Valami erőteljes dolog megy végbe, amikor a szolgáló megadja az alaphangot egyszerűen azzal, hogy Istent keresi.

Ez igaz, akár néhány szolgálatért felelős beosztott pásztor vagy, akár egy beállt gyülekezetet veszel át vezető pásztorként, akár gyülekezetet plántálsz. Feleségemmel, Chrissyvel mindhárom pozícióban voltunk már. Házaspárként minden új szolgálati megbízásba úgy fogtunk bele, hogy néhány emberrel együtt imádkoztunk és vártunk az Úrra. A végeredmény pedig mindig ugyanaz volt.

Az alacsony létszám, korlátozott anyagi források vagy akár minimális támogatás ellenére az imádkozás a reménység magvait hintette el kis belső körünkben. Felfakadt az öröm, mert bensőnkben az a meggyőződés támadt, hogy Jézus valami bámulatos dolgot fog tenni.

Ez a belső kör egységes csapattá válik, amely együtt átéli Isten jelenlétének áldását. Az Úrnak elég, ha van néhány imádkozó, hittel teljes vezető, és elhozza a változást, az áttörést vagy fordulatot.

Az imádság Istenre fordítja a figyelmünket a körülményeink vagy a más gyülekezetekhez való hasonlítgatás helyett. Ebben tanította nekem az Úr az egyik legfontosabb leckét, amelyet valaha tanultam vezetőként. Már az elején hallottam a hangját a szívemben: „Ne aggódj a számok miatt, mert néhány ember hűsége biztosíthatja az áldást sokak számára!”

Rájöttem a különféle szolgálati helyzetekben, hogy az Úr ellenállhatatlannak találja az imádatot és az imádkozást. A legkisebb csoportot is összehasonlíthatatlan hittel, reménnyel és szeretettel áldja meg.

Egyik legelső szolgálati megbízásunk során egy kis gyülekezetben Chrissy egy körülbelül tizenkét emberből álló kórust vezetett, én pedig egy öt diákból álló ifjúsági csoport vezetője voltam. Fantasztikus volt látni, hogyan munkálkodik Isten, miközben mi egyszerűen imádkozunk.

Chrissy kórusa nem a világ legtehetségesebb énekeseiből állt, de a szívük nyitott volt az Úr jelenlétére. Minden próbát egy mini-imaórával kezdtek. Amikor eljött a vasárnap, és az idő, hogy szolgáljanak, egyértelműen látszott, hogy Isten munkálkodik köztük.

Az egyszerű zenekar és kevés énekes ellenére drága áldás áradt rajtuk keresztül, és istentiszteleteink izgalmas és csodálatos alkalmak lettek. Áldást jelentett az embereknek az az egyszerű kenet, amely megnyugodott az énekeseknek ezen a kis csoportján.

Első evangélizációs alkalmunkon – egy esti istentiszteleten, ahol kisebb koncertet adtunk, és volt egy rövid bizonyságtétel – kilencen fogadták el Krisztust Megváltójuknak. A gyülekezetet új energia töltötte el – nem azért, mert fantasztikus alkalmunk volt, hanem mert valami fantasztikus dolog történt egy nagyon egyszerű együttlét során. Így munkálkodik Isten. Néhány Istent kereső ember is nagy áldást hozhat.

A belső kör

Az imádkozó légkör létrehozása valójában a gyülekezet szellemi identitásának kialakításáról szól. Az imádkozás olyan identitást formál ki bennünk, amely azt mondja: „Mi olyan emberek vagyunk, akik segítségül hívják Istent, és rá hagyatkoznak, hogy ő vezessen és ő adjon áttörést.”

Amikor megalapítottuk a Chicago Tabernacle Gyülekezetet, egyértelmű döntéseket hoztunk egy imádkozó légkör kialakítására: az imaalkalmak elsőbbséget élveztek a kiscsoportokkal szemben (ma már van mindkettő); a fizetett munkatársak közös imádkozása a még több munkával szemben, és vasárnaponként az előrehívás a kényelmesebb lezárással szemben, hogy csak néhány példát említsek. Ez olyan identitás, amely belülről kifelé növekszik.

Ezért olyan fontos a munkatársak közös imádkozása. (Ha nálatok nincsenek teljes idejű munkatársak, gondolj a gyülekezet vezetőségére!) A munkatársak imádkozásának nem kell örökké tartania ahhoz, hogy hatékony legyen, de nagyon fontos a rendszeresség.

Ha a belső kört nem tudjuk rávenni az imádkozásra, akkor senkit sem fogunk tudni rávenni. Isten mozdulásának a belső körben kell elkezdődnie! Az Apostolok cselekedeteiből látjuk, hogy az első gyülekezet is egy belső körrel indult el a felházban. Ha a munkatársi megbeszéléseinken nem éljük át Isten megmozdulását, hogyan számíthatunk rá az imaórákon, vasárnapokon vagy a tagok otthonában és életében? Én hiszem, hogy a gyülekezeti kultúránk a munkatársi imaóránkból fakad – ami imaóra és megbeszélés egyben.

Egyszer megbíztak azzal, hogy egy körzeti tanácsülésen én vezessem a 40 évesnél fiatalabb vezető pásztorok csoportját. Egy ponton a csoport egyik tagja azt mondta: „Annyi tennivalónk van; nem tölthetjük az összes időnket imádkozással!” Luther Márton szavai jutottak eszembe: „Annyi tennivalóm van, hogy az első három órát mindenképpen imával töltöm!”

A Gyülekezetnek nyilván rengeteg a dolga, de szívünkben ott kell lennie a mélységes meggyőződésnek, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló, hogyha nem várakozunk a Kegyelem Trónja előtt. Nagyon könnyű a szánkkal hangoztatni az imádkozást, aztán a valódi bizalmat mégis az emberi erőfeszítéseinkbe vetni.

Látszólag talán sokra visszük a szolgálatban, de az imában töltött idő drámai módon kihat annak a szellemi minőségére, amit teszünk, és ahogyan tesszük. Az imádkozás lehozza közénk Isten jelenlétét és Jézus Személyét, hogyha valóban imádkozunk a szolgálat végzése előtt.

E két szellemi valóság nélkül pedig egyszerűen hatástalan a szolgálat Chicagóban. Lehetséges, hogy tömegeket vonzunk, de nem tudunk átformálódást hozni. Vezető pásztorként az én feladatom emlékeztetni munkatársainkat arra, hogy Jézus az egyetlen, akire hagyatkoznunk szabad.

Nagyon sok vezetővel beszélek, aki beszámol erkölcsi bukásokról a munkatársai körében. Szinte kivétel nélkül elmondható, hogy munkatársi körben alig imádkoznak együtt. Az egészséges gyülekezeti kultúra az imádkozásból fakadóan alakul ki.

Megadni az alaphangot

Amikor 2002-ben elindítottuk a gyülekezetünket, úgy döntöttünk, hogy kiscsoportok helyett imaórát indítunk. Ez hétről hétre feszültségforrás lett. Az emberek azt kérdezgették: „Mikor indítjátok már el a kiscsoportokat? Szükségem van közösségre.”

Erre azt feleltük: „Az imaóra a közösségünk. Semmi sem hozza közelebb egymáshoz az embereket, mint ha együtt imádkoznak. Végtére is a gyülekezet egymással gyakorolt közössége is annak az eredménye, hogy először Jézussal vannak közösségben, nem? Miután kiépítjük az imádkozás légkörét az imaórán keresztül, egy napon majd kiscsoportokká fogunk alakulni.”

Úgy éreztük, nemcsak tennünk kell, amit a Biblia mond, hanem ki kell alakítani alkalmaink szellemi légkörét és környezetét is. Azt hiszem, semmi sem hoz nagyobb növekedést és változást az emberek életébe, mint a Jézus jelenlétében töltött idő. Az imaóra pedig ezt biztosította a számunkra közösen.

Észrevettem, hogy amikor együtt imádkoztunk, mély szeretet alakult ki az emberekben egymás iránt, és leomlottak a válaszfalak, ahogy elkezdtük egymás terhét hordozni. Megszentelődött a környezetünk, alázatos lelkület alakult ki, és rendszeresen örömteli szívvel mentünk haza. Sosem bántuk meg ezt a döntést, mert ma igazán csodás beszámolókat hallunk a kiscsoportjainkból, ahol az emberek beszélgetnek egymással, de ahol az imádkozás is jelen van, és leszáll Isten jelenléte. Ez lett az identitásunk és az elvárásunk.

Előrehívás

A vasárnapi előrehívás a legnagyszerűbb alkalom arra, hogy az embereknek bemutassuk a közös imádkozás légkörét. Gyülekezetként érezzük, hogy Isten arra hív: imádkozzunk együtt, és imádkozzunk egymásért. Amikor együtt előrejönnek emberek, tulajdonképpen imaalkalmon vesznek részt.

Az együttes imádkozásnak nagyon sok kifejeződési módja van, amely megvalósulhat az előrehívás során. A gyülekezet kinyújthatja a kezét és imádkozhat azokért, akik előrejöttek. Akik előrejöttek, azok imádkozhatnak együtt. És ahogy a Jakab 5,14 beszél róla, a vezetők megkenhetik a betegeket olajjal, és imádkozhatnak értük.

A helyi gyülekezet ilyen alkalmakkor válik az imádság házává. Spontán dicsőítés törhet elő, és az emberek tovább maradhatnak az Úr jelenlétében.

A pásztorom arra tanított, hogy a jó prédikáció odavezeti az embereket a kegyelem trónjához, hogy négyszemközti találkozásuk legyen Istennel. Erről szól az előrehívás. Amikor ez megtörténik, Isten népe lassan, de biztosan elkezd hinni abban, hogy Isten házának az imádság házának kell lennie.

Imaórák

Az imádkozás minden gyülekezetben másképp néz ki, és nem akarok olyasmire célozni, hogy bármelyik gyülekezeti modell jobb lenne a másiknál. Az a szívem vágya, hogy Isten segítsen nekünk hatékonyan vezetni az embereket az imádkozásban, akárhogyan is néz az ki a saját gyülekezetünkben.

Fontos onnan elindulni, ahol vagyunk, és nem onnan, ahol lenni szeretnénk. Ez azt jelenti, hogy fokozatosan alakítsuk az imaórát, és ne próbáljunk azonnal beindítani egy olyan imaórát, ami pont úgy néz ki, mint egy másik gyülekezeté.

Lehet, hogy a szellemi környezet megérett a változásra, és az nagyszerű. De ha mégsem, ne feledjük: a belső kör imái és az előrehívások adják meg az alaphangot arra nézve, mit várhatnak az emberek egy imaórától.

Ha gyülekezetet plántálsz, kezdheted mindjárt a legelején imaórával. Vannak azonban különböző méretű gyülekezetek, ahol csak egy idő után indítottak be imaórát. Jó példa erre a James River Church gyülekezet Ozarkban (Missouri, USA); azt hiszem, itt van a legnagyobb létszámú imaóra Amerikában.

Egy másik példa az Evangel Church gyülekezet Scotch Plainsben (New Jersey, USA). Ennek a 800 fős gyülekezetnek a pásztora hitbeli lépéssel elindított egy imaórát, amelyet ma rendszeresen 200-an látogatnak.

Aztán ott van a Bethel gyülekezet Elmhurstben (Illinois, USA). Egyik volt munkatársunk segített ezt a küszködő gyülekezetet 125 fősre növelni, és minden héten 30-40 ember jár el imádkozni.

Ezek a pásztorok mind másképp járták a hit, a bátorság és a Szent Szellem vezetésének útját. Egy dolog azonban közös volt bennük: vágytak Istent keresni.

Hadd adjak négy gyakorlati tippet az imaórák levezetéséhez:

(1)  Töltsünk időt imádatban, mert az vezet áttörésekhez! Saját érdekünkben is érdemes a lehető legjobb élményt nyújtani zenei szempontból, hiszen az imádat vonzza Isten jelenlétét, és nagyobb hittel tudunk úgy könyörögni hozzá.

(2)  Adjuk a mikrofont olyan emberek kezébe, akik tüzesen imádkoznak! Ebből tudni fogják az emberek, hogy mindenkinek felkészülten kell eljönnie. Ez megerősíti a Test számára, hogy az imádkozás olyasmi, ami nemcsak a vezetők elhívása, hanem mindenkié.

(3)  Esetleg érdemes imakártyákat használni. Ha biztatjuk a gyülekezet tagjait, hogy a hét során írják fel imakártyákra a kéréseiket, úgy is hordozhatjuk egymás terheit. Ez egyben segít az imaóra reklámozásában is. Az embereket vonzani fogja az, ha tudják, hogy imádkozó hívők viszik a szükségeiket Isten elé.

(4)  Ne zsúfoljuk túl az időbeosztást! Fontos, hogy az imaórák nagyon eltérőek legyenek a vasárnapi alkalmaktól. Ez a gyülekezet belső szobája, ahol Istenhez szólunk, és ő hozzánk. Ha teret adunk a Szellemnek, hogy vezessen bennünket az imaórán, ezek az alkalmak nem válnak áporodottá és kiszámíthatóvá.

Két mondás mindig komoly ösztönzést adott nekem pásztorként. Az egyik egy idézet D. L. Moodytól, aki azt mondta: „Isten minden nagy megmozdulása visszavezethető egy térdelő alakra.” A másik pedig így szól: „A kevés is sok, ha Isten benne van.” Bátorító a tudat, hogy amikor imádkozunk, Isten fogja a mi kevesünket, és sokat csinál belőle.